- Mondtam már, hogy szeretlek? - Ma még nem. De nem kötelező. - Szeretnem Téged? Ezt nem én döntöm el, nem szabad választás. Így alakult. - Mondanod nem kötelező. - Akkor mit mondjak? Hazudjak Neked? Vagy beszélgessünk másról? - Akármiről beszélgetünk, tudom, hogy szeretsz. Hallom a hangodon. - Tudod nekem ez néha fáj.

- Miért? - Mert itt ülünk ezen a polcon, egymás mellett, és én nem tudom szeretsz-e. - Hogyhogy nem tudod? - Nem mondod sosem. - Szerintem nem kell mondani. Rád nézek, és látod. Megszólalok, és hallod a hangomon. - De nekem néha kéne, hogy kimondd. - Akkor mások vagyunk. - Fogod mondani? - Fogom. Mert akarod. - Szeretlek. - Én is. - Nem mondtad ki. Most se. - Azt mondtam, hogy én is. - Az nem ugyanaz. - Dehogynem. Én is szeretlek. - Magadtól mondd. - Szeretlek. - Hát ez most nagyon magadtól volt. - Neked meg semmi se jó. - Nem is szeretsz. - De Te se. - Akkor megegyeztünk. - Meg. Majd hátat fordítottak egymásnak, és soha többé nem szóltak egy szót se. A plüssnyuszit végül elvitte egy másik kisgyerek, a plüssmackó pedig örökké bánta, hogy nem mondta ki időben, hogy szeretlek.